1. Lakáshitelre aggatott befektetés
Elmegy a kispénzű, de saját lakásra vágyó ügyfél a közvetítőhöz azzal, hogy a lehető legalacsonyabb teherrel járó hitelt keresi. Egy óra beetetés következik, végül emberünk a kölcsön mellett egy befektetési termék boldog tulajdonosaként is távozik. Az elmúlt két évben ugyanis a pénzügyi tanácsadók kedvenc gyakorlatává vált, hogy a jelzáloghitelt kereső ügyfeleket rábeszélik egy unit-linked (befektetési egységhez kötött) életbiztosításra is.

A marketingszöveg valahogy így szól: a lakáshitelnél lehetőség van csak a kamatokat törleszteni, magát a tőketartozást pedig görgetni. Ez azt jelenti, hogy a havi törlesztőrészlet jóval kisebb lesz, mint egy hagyományos lakáshitelnél. A különbözetet egy olyan életbiztosításba érdemes helyezni, amelynek a befektetési ága majd kitermeli a végső tőketörlesztést. Ráadásul az életbiztosítás egyfajta pótlólagos fedezet is, amellyel a családról is gondoskodni lehet, hiszen ha keresőképtelenné válik valaki, vagy legrosszabb esetben meghal, akkor sem kell családtagjai feje felől eladni a házat, a bank felé az életbiztosításból lehet törleszteni. Hát nem gyönyörű?

A banknak mindenképpen az, hiszen biztonságban érzi magát: nincs olyan kockázata, hogy futhat a pénze után, ha a hitelfelvevő netán kidől a sorból. De a banknál sokszorta boldogabb az az ügynök, aki a rafinált konstrukciót az ügyfélre sózta. Ő ugyanis egyetlen összetett tranzakcióban két magas jutalékot biztosító pénzügyi terméket is értékesített, vagyis dupla pénzt keresett. Az ügynök persze nem véletlenül kap magas jutalékot. A pénzügyi csoport ugyanis nagyot kaszál az életbiztosítással és a lakáshitellel is – a tekintélyes költségekről viszont már nem szokás beszélni. A lényeg, hogy ügynök, bank és biztosító biztosan jól jár, aki pedig mindezt fizeti, s hozzá feleslegesen nagy kockázatot vállal – igen, ő a bepalizott ügyfél.

Mielőtt valaki bedől egy ilyen konstrukciónak, egy kérdést mindenképpen tegyen fel magának: ha hitelre van szükségem, miért is kell ehhez megtakarítási program? Milyen befektetés lehet az, amely a hitelkamatokat, meg a bank, a biztosító és az ügynök költségét is úgy kitermeli, hogy a végén még én is jól járok? Nyilvánvaló, hogy ehhez olyan befektetési terepet kell találni, amelyik tartósan, akár tíz éven át legalább 5–6 százalékkal felülteljesíti a kockázatmentes hozamot. Azért ennyivel, mert mind a hitelágon (kamatfelár, díjak), mind a befektetésin (vagyonkezelési díj, kezdeti költségek) évi 2–3 százalékra tehető az a tétel, amelyet elvisz a szolgáltató. Persze előfordulhat, hogy ez összejön, de igen kedvező hangulatú részvénypiaci időszakot kell hozzá elkapni.

Rossz esetben a végeredmény az, hogy sok éven át pontosan nyögi az illető a részleteket és befektet, de a végén mégis elúszik a lakása. Az utóbbi hónapok eseményeinek tükrében sok ezer magyar családot fenyeget ez a rémkép.
Ilyen kombinációt tehát csak akkor válaszon bárki, ha pontosan megértette külön-külön is a két terméket, és látja, hogy milyen a rizikójuk; nem elég az, hogy a meggyőző és szimpatikus fiatal közvetítő becsületesnek tűnik. Amikor a fedezetként szolgáló ingatlant el kell adni, nem sokat fog érni az egykori mesés ígéret.

2. Hitelből finanszíroztatott invesztíciók
Az elmúlt évek ügynöki gyakorlatának talán legelképesztőbb módszere az első ponthoz hasonlóan egy hitel és egy életbiztosítás eladására irányul, de olyan emberek számára, akiknek egyikre sincs szükségük. A tanácsadók nem kis része ugyanis a pénzügyileg tudatlanabb ingatlantulajdonosokat arra biztatja, hogy vegyenek föl jelzáloghitelt a meglevő lakásukra vagy házukra, és azt fektessék be a segítségükkel. Számukra így megvan a dupla jutalék a hitel és a befektetés eladása után, a szerencsétlen ügyfél pedig nagy kockázattal elzálogosította ingatlanját. Elméletben a lakossági pénzügyi tanácsadás egyik alapvetése, hogy tőkeáttétellel, azaz hitelből tőzsdézni nagyon kockázatos, ám a lakásra felvett kölcsönből unit-linked befektetésbe beszállni pontosan ezt jelenti.

Sajnos a futamidő végén akkor is törleszteni kell, ha a megtakarítás befuccsol – és mérget vehetünk rá, hogy az ügynök ekkor nem lesz elérhető vagy azt állítja, ő figyelmeztetett erre az eshetőségre is. Ma már az sem igaz, amit korábban az ügynökök szívesen mondtak, miszerint a devizahitelek olcsók, a befektetési ágon pedig forintban jóval magasabb hozamok érhetők el. Devizahitel ma alig van és megdrágult, másrészt pedig futjuk a devizaárfolyamok változásának kockázatát is. A lényeg: ne higgyük azt, hogy majd mi megverjük a piacot. Mitől lenne a befektetési hozam jóval magasabb annál, mint amit a hitelért fizetünk? Ha nincs szükségünk hitelre, semmiképpen se vegyünk fel csak azért, hátha jobban megforgatjuk a pénzt.


3. Csábító hibridek
Sajátos magyar innováció a lekötött bankbetét és a befektetési alapok kombinációja, ahol szintén két „normális”, de más-más funkciót betöltő, mi több, különböző befektetői rétegnek való termék felesleges összekapcsolásáról van szó. A konstrukció megnyerő: van egy csábító banki kamat, és annak az ígérete, hogy igen alacsony kockázat vállalásával extra hozamhoz és mindeközben rugalmas megtakarításhoz juthatunk, ha a bankbetét mellett legalább ugyanannyi pénzt befektetési alapban is elhelyezünk.

Konstrukciós hibából több is akad. Rögtön mindjárt az, hogy a mézesmadzagnak szánt akciós kamat, amellyel a befektetőt 1–2 éves időtávra behúzzák a bankba, valójában csupán néhány hónapra vonatkozik, annak letelte után viszont akár a felére is visszaeshet. A másik buktató az, hogy egy rövid távú jövőbeli kamatígéret keveredik össze a befektetési alapok múltbeli hozamával. A valóságban semmi nem garantálja számára azt, hogy a pár hónapos akciós betéti kamaton felül pontosan mekkora hozamot tehet majd zsebre e megoldással, arról pedig sosem szól a fáma, hogy a befektetési alapos rész esetleges vesztesége éppenséggel le is nullázhatja a betétlekötésen képződő kamatot, sőt akár a befektetett tőke egy részét is elviheti. Vagyis az ügyfél éppenséggel kevesebb pénzt is kézhez kaphat, mint amennyit betett.

A harmadik buktató a likviditással kapcsolatos: a megtakarítás befektetési alapos felét az akciós betét lekötési idejénél jellemzően hosszabb időre kell a bankban elhelyezni, s így – hiába van szó nyíltvégű befektetési jegyekről – idő előtt csak veszteséggel (például a sima visszaváltásnál 1 százalékponttal magasabb díj ellenében) juthatunk a pénzhez.

Mit lehet tenni? Egyszerű: el kell felejteni a bank által egybecsomagolt két terméket, s „saját kezűleg” elkülöníteni a betétbe szánt és a befektetési alapba való pénzt. Amit csak rövid távon tudunk nélkülözni, azt tegyük akciós betétbe – akkor is, ha a kamat egy picivel alacsonyabb, mint a kapcsolt termék betéti részénél. Amiről pedig több évre is lemondhatunk, azt a pénzt a betéttől teljesen függetlenül fektessük egy nyíltvégű befektetési alapba.


4. Válogatott alapok, dupla díjak
Befektetési tanácsadók kedvenc szabálya: az ügyfél diverzifikálja a portfólióját, ossza meg pénzét többféle instrumentum között. A válogatott alapok egyetlen termékben tartalmazzák többféle konstrukció jegyeit, így különböző kockázatú portfóliókat lehet kialakítani, hangzatos fantázianevekkel. Így léteznek konzervatív, vegyes, illetve dinamikus válogatások, attól függően, hogy a biztonságosabb vagy a kockázatos elemek vannak túlsúlyban. Persze az egyes alapokat mindenki maga is megvehetné külön-külön, annál is inkább, mert ha válogatott alapba teszi a pénzt, saját zsebe helyett az alapkezelőket gazdagítja. Utóbbiak ugyanis mind a beválogatott egyedi konstrukciókban, mind a végső alapban díjat számolnak fel. Ez ugyan nem magas (jellemzően csak a vagyon 0,5 százalékára rúg), de megtakarítható lenne.

Amire még érdemes figyelni: a válogatott alapok egyetlen hozzáadott értéke a folyamatos piackövetés. Kezelőik arra nagyon figyelnek, hogy ha eltolódnak a belső arányok (például amikor egy válogatott alap azonos arányban ígér pénz- , kötvény-, áru- és részvénypiaci kitettséget, s mondjuk a nyersanyagalap lefelé, a kötvénypiac pedig felfelé mozdul), akkor az alapkezelő utána megy a súlyoknak. Mindezt persze bárki maga is megteheti, ráadásul biztosan olcsóbban.


5. Feltételes kamatok
Bár az utóbbi időben kevesebbet hallani róluk, nemrég még divatosak voltak azok a speciális betétek és indexált kötvények, amelyeknél a potenciálisan fizetendő kamat mértéke valamilyen feltételtől függ. Tipikus esetben a lekötött összegre egy minimális (akár 1 százalék alatti) kamatot fizet a bank, a prémiumot viszont valamilyen külső piaci körülmény megvalósulásához köti. Ilyen lehet például a forintárfolyam alakulása. A kedvező kamat ilyen esetben csak akkor jár, ha a lekötés időtartama alatt az euró/forint jegyzése nem lép ki egy előre meghatározott sávból (volt példa 244–256, de 249–262 forintos tartományra is), ellenkező esetben a minimumígéret lép életbe. Korábban több ilyen konstrukciónál előre látni lehetett, hogy nem sok esély van a feltételek teljesülésére. Miközben a világ vezető devizapárja, az euró/dollár is képes évi 20–30 százalékos kilengésekre, ma sem reális azt várni, hogy a forint szűk sávon belül marad. Ez azért már a termékfejlesztők felelőssége is…

6. Rejtett költségek
Nem túlzás azt állítani, hogy a banki termékfejlesztők kreativitása a költségtételek kimunkálásában csúcsosodik ki. Embert próbáló feladat lenne valamennyi jogcímet összeszámolni, amelyen több-kevesebb díjat legombolnak az ügyfelekről, és mire az ember azt gondolná, hogy kiismerte a struktúrát, addigra újabb innovációkkal rukkolnak elő. Így e helyütt csak a jéghegy csúcsát jelentő „lehúzásokat” említjük meg.