„Tavasszal kiújultak a harcok Kelet-Kongóban, majd valamikor ősszel tűzszünetet kötöttek. Észak-Kivu tartománynak az a része egyébként a Gomában működő lázadó kormány ellenőrzése alatt áll. Amikor átléptem a határt, az ugandai bevándorlási hivatalnok mondta, hogy szerinte vissza fognak fordítani a kongói oldalról, ezért le se pecsételte az útlevelemet, hanem e nélkül engedett át, hogy ha visszazavarnak, akkor ne kelljen új ugandai vízumot venni. A lelkemre kötötte, ha mégis átengednek, előbb menjek vissza hozzá az ugandai oldalra, hogy beüsse a kilépőt. A kongói határőr körülbelül egy órán keresztül próbált meggyőzni, hogy ne utazzak el az onnan száz kilométerre levő Gomáig, mert veszélyes az ország, de én mindenképpen menni akartam, mert szeretem a veszélyes helyeket” – írta Kristóf egy internetes fórumon a 2003-as kongói útjáról. A fenti példa remekül megvilágítja a veszélyes helyek egy sajátosságát: az egyszerű turista mindenki másnál könnyebben túlél, ha a helyiekre hallgat.

A helyiek jobban tudják

Bármilyen válságos helyre kerül is az utazó, egy dologban biztos lehet: az ott élő emberek helyismerete jobb az övénél. Mivel az isten háta mögötti helyeken mindig örülnek az arra tévedő vándornak, a baráti segítségben biztosak lehetnek. És érdemes is élni vele. „Arra ne menj, el van aknásítva” – mondta cikkünk írójának egy afgán öreg, amikor a legendás Pandzsír-völgytől nem messze lévő hegyet készült megmászni. Ajánlott helyette egy másikat. Bevallása szerint az aknák egy részét még ő tette le a szovjet invázió alatt, de az utóbbi évtizedekben elfelejtette a pontos helyüket, így most senki nem jár arra.

Afganisztánban a turisták is golyóálló mellényt hordanak (Fotó: Belényi Dániel)

De ugyanígy tudják, kiben nem szabad megbízni, az úton hol lehet rablótámadásra számítani, és hogy merrefelé mozgolódnak gerillák. A jó tanácsokat természetesen lehet figyelmen kívül hagyni. Ehhez azonban nagy magabiztosság, hely- és emberismeret kell, de egy „hatodik érzék” sem árt.

Az útikönyvek nem jelzik a veszélyt

Fontos kérdést vet fel az útikönyvek kiadása a háborús övezetekről: nem ringatja-e hamis biztonságba az utazókat az instabil, forrongó térségekről kiadott útikönyvek megjelenése. Közel harminc év háború után nemrégiben megjelent a legnagyobb és legismertebb útikönyv-birodalom új Afganisztán-kalauza. Az ország tipikus bukott állam, gyenge a központi kormány és az erőszakszervezetek, nemzetközi megszállás alatt áll és erős az ellenállás és a terroristatevékenység. A közbiztonság régiónként és akár településenként, évszakonként és katonai hadműveletenként változik. A két évvel korábbi információk gyakran semmilyen viszonyban sincsenek a valós helyzettel. És mégis: az útikönyv által ajánlott szállás előnye, hogy a városba érkezés után a lehető legrövidebb idő alatt biztonságos helyre kerülhet az a turista, aki épp a közel-keleti országban szeretné kipihenni az egész éves robotot.

Ugyanakkor éppen a legveszélyesebb részekről van a legkevesebb információ. Az Afganisztán útikönyv 240 oldalából például mindössze 16 szól az ország közel felét kitevő déli és keleti részről, ahol a nagyszabású katonai hadműveletek zajlanak és ahol a legerősebb a tálibok és az al-Kaida jelenléte. A legnagyobb ellenség tehát az információhiány.