Panem et circenses

Az újságíró munkája során megesik, hogy olyan sajtóeseményre vetődik, ahol ő az egyetlen sajtómunkás. Nem vitás, ez akár nagyon kínos is lehet. Ráadásul „meglógni” képtelenség, hiszen egy-két PR-es azonnal nyakon csípi az óvatlan zsurnalisztát, sőt akár még egy igencsak kínos interjúra is késztethetik, ami aztán végül lehet, hogy sohasem jelenik meg.

A sajtótájékoztatók ideje lejárt – gondolhatnánk. Az e-mail, a mobiltelefon, az internet korában miért kellene találkozniuk az újságíróknak és az őket tájékoztatni szándékozóknak? Szükséges-e a nyomtatott sajtóanyagokat gyűrögetni, tollal jegyzetelni, prezentációkat végigülni, mikor az egész elintézhető egy telefonnal vagy e-maillel? Ráadásul a sajtótájékoztatók sokféle kockázatot rejtegetnek: lehet, hogy nem jön el rá senki, lehet, hogy félreértik a szóban elhangzott információkat, feltehetnek kellemetlen, a tárgyhoz nem tartozó kérdéseket. És persze nem illik kidobni a hivatlan vendégeket, akik néha szép számban megjelenhetnek. Ezenkívül pedig akár sokba is kerülhet egy-egy ilyen esemény megszervezése.

Vonzó hírmorzsák

De vajon miért megy el az újságíró a sajtótájékoztatóra? Elsősorban azért, mert szeretne elejtett hírmorzsákat felcsipegetni: egy véletlen elszólás, félreérthetetlen mozdulat vagy hangsúly hordozhat többletinformációt, amiből profitálhat. Ráadásul az esemény legfőbb varázsa abban rejlik, hogy személyesen lehet találkozni fontos emberekkel, cégvezetőkkel, esetleg sztárokkal.

Komoly vonzereje van annak is, hogy spontán fotók készíthetők, nem kell a sajtóosztályok borzalmas, beállított stúdiófotóit használni. Arról nem beszélve, hogy a „hivatalos”, a cég által készített képekért nem kap honoráriumot az újságtól kiküldött fényképész, míg a helyszínen készítettekért természetesen igen. Időnként a fotós még a kreativitását is kiélheti. Megkérheti a résztvevőket, hogy álljanak be érdekes vagy tréfás pózba, az emberek közötti viszonyokat jól ellesheti, a gesztikuláló, beszélő, egymással összenéző, egymásra reagáló szereplők a fotós szempontjából sokkal izgalmasabbak, mint bármilyen stúdiókép.
Magyar specialitás, hogy nálunk szinte nem létezik a paparazzo műfaja, túl kicsi a piac ahhoz, hogy érdemes legyen valakivel összeveszni, és nem is adnak elég pénzt az ilyen képekért. A sajtótájékoztató, ha úgy tetszik, a legális módja annak, hogy spontán „utcai” képeket lehessen készíteni.