Az ismert pszichológus, oktatáskutató szerint a mai magyar iskola számos dolgot nem tud a gyerekekről, s nem is kíváncsi rájuk. Vekerdy Tamás úgy véli, amit régebben a tanítónők ösztönösen tudtak a kisdiákokról, már elfelejtettük, amit pedig a tudomány ma már egzaktan tud a gyerekről, még nem jutott el az iskolákba. Így egy sor olyan dolog történik a nevelés-oktatás során, amely nem veszi figyelembe a gyerekek testi-lelki fejlettségét. A Pedagógiai Alternatívák Központjának vezetője egyik könyvének azt a címet adta: „Az iskola betegít”.

Hogyan betegít az iskola? Mondana erre példákat?

Kedvenc példám az írástanítás. Amikor a régi tanító néni írni tanította a gyerekeket, azt mondta: „Kisfiam menj haza, kérj édesanyádtól újságpapírt, terítsd ki a konyhakőre, és a legvastagabb postaironnal kerekíts rajta!” Így kezdődött az írástanítás. Mára elfelejtettük a nagy papírokat, a palatáblát, és még az elemi iskolások füzeteinek sorközét is összenyomtuk és belehúztunk még két sort, mint a gyorsírófüzetbe. A gyerekek kezébe tűhegyes HB-s ceruzát adtunk, ezzel kell beraknia a kis kampóit arra a hihetetlenül pici helyre. (Vigyázva arra, hogy meg ne nőjön az a kampó a sor vége felé!) Évekkel ezelőtt a kéz funkcionális anatómiájával foglalkozó szakemberek megállapították, hogy a régi tanító néninek volt igaza. A kisgyerek kézfeje nincs kész a háromujjas ceruzafogásra. (Egy friss magyar vizsgálat szerint a hatodik életévét betöltött gyerekek 93 százalékának, a hétévesek 83 százalékának nincs kész a keze erre.) Mégis sok helyen az iskola kiadja a jelszót: „Karácsonyra ír-olvas a gyerek!” Márpedig, ha ezt erőltetjük, görcsös lesz az írásuk, és megnehezíti a biztos íráskészségük kialakulását.

Vagy egy másik példa. A gyereknek azért „nagy a feje”, mert kifejlett felnőtt agyveleje van. Tüdőlebenyeinek felszíne viszont ötöde a felnőttének. Tehát a gyerekszervezetnek egyötödnyi tüdővel kell ellátnia a felnőttével egyező méretű agyat. Ez csak akkor lehetséges, ha az a kisdiák négy-öt órát rohangál és üvöltözik a szabad levegőn. Az iskolában viszont rendesen kell ülni, netalán még a szünetben sem lehet kimenni az udvarra, mert ott sár van. Csak csendben, párosával lehet sétálni a példátlanul szűk folyosón. A gyerek folyamatos oxigénhiányos állapotban van az iskolában.

A lányok jobban alkalmazkodnak

Miért a kisfiúkat szokták „rosszabbnak”, elevenebbnek mondani a tanítók? A lányok jobban alkalmazkodnak az iskolához?

Valóban mondják, hogy a kislányok aranyosak, kedvesek, jók, öröm velük dolgozni. A fiúk ostobák, agresszívek, gonoszak, kínszenvedés velük együtt lenni. Nemes Lívia és munkatársai ugyanakkor kimutatták, hogy a lányok között nagyobb arányban fordul elő iskoláskorban pszichoszomatikus - fejfájással, szédüléssel, szemkáprázással, hányingerrel, gyomorfájással, hasmenéssel járó - megbetegedés. (Pedig tudjuk, hogy az iskola hatásai nélkül a fiúk mindig betegebbek, mint a lányok. Már születéskor kicsit több fiú hal meg, aztán is mindig többen vannak az orvosnál, kórházban, pszichológusnál, a nők tovább is élnek.)

Ha jobban alkalmazkodnak az iskolához, felveszik annak „ritmusát”, akkor mi az oka ennek?

A lányok látszólag valóban jobban alkalmazkodnak az iskolához. Jók, szorgalmasak. A baj épp az, hogy túl jól teljesítenek. Egy olyan iskolához alkalmazkodnak, amely, ha alkalmazkodnak hozzá, megbetegíti őket. Nem gyerekre szabott az egész iskola sem módszerében, sem felépítésében, sem időbeosztásában. Mi az például hogy 45 perces óra? Ilyen nincs. A kisgyerek 6-12 percig tud figyelni, és ez az idő lassan nő. (A zseniális tanító esetleg váltogatja az órai foglalkozásokat.) Ha viszont mesélek nekik, és utána esetleg el is játszhatjuk közösen a mesét, akkor már bent vagyunk 75 perce a teremben, és még pisilni sem ment ki senki. S ezeket lehetne sorolni a végtelenségig. A magyar iskola az épülettől az írástanításig gyerek nélkül van kitalálva.